Előző írásunkban már beszámoltunk róla, miként változott a IV. és XVIII. század között a gyermekkép a különböző korokban, s végigkövettük, miként jutott el a kezdetben csupán “átmeneti lényként” kezelt gyermek az eredendően rossz lélek hordozóján át a tökéletes ártatlanság eszményképééig. Jelen cikkünkben összefoglaljuk, hogyan formálódott a gyermek helye a társadalomban és az emberek gondolkodásmódjában.

Manapság a legapróbb általunk, szülők által elkövetett hibát, gyengeséget is hajlamosak vagyunk felnagyítani attól való félelmünkben, hogy ha nem csinálunk mindent tökéletesen, a gyerekeinket trauma éri, felnőve pedig a mi hibáinkat, rossz példáinkat ismétlő, boldogtalan emberek lesznek. Talán nem is gondolnánk, milyen hatalmas fordulatot vett a gyerekek helye a társadalomban az elmúlt évszázadok során. Cikkünkben áttekintjük, hogyan jutottunk az “átmeneti lényként” kezelt, embernek alig-alig tartott gyerekektől a család középpontjának tekintett kicsinyekig az egymást követő szemléletváltozásokon keresztül.

Amikor a gyerekek büntetése kerül szóba, elsőként az elfenekelés, a sarokba állítás, vagy bizonyos dolgok megvonása jut az eszünbe. Vannak azonban ennél sokkal súlyosabb büntetések is, amelyeket sajnos ugyancsak alkalmaznak gyerekeken. A legfelháborítóbbakat gyűjtöttük össze.

Rendszeresen találkozik a szakember olyan szülőkkel, akik kissé ingerülten, telítődve a pszichológia és az aktuális neveléselméletek tanácsaitól, arról panaszkodnak, ma már nem is engedik normálisan nevelni a gyereket. Hagyján, hogy nem lehet megütni, de leszidni sem, mert ma az a divat, hogy csak dicsérni illik, nehogy megsérüljön az érzékeny lelki világa. Ők amiatt aggódnak, hogy a túlzottan kényelmes, kipárnázott gyermekkor később megbosszulja magát: a gyermek túlérzékennyé válik, képtelen lesz szembenézni a felnőttkor kihívásaival.

Fontos előszöris leszögezni, hogy az általánosságban vett verésnek két szélsőséges esete van: az egyik, amikor a szülő, elsősorban figyelmeztetésként ver a gyerek kezére/arcára/fenekére, nem gyakran, nem agresszíven és semmiképp sem erősen. A másik véglet az, aki rendszeresen veréssel próbálja meg fegyelmezni a kicsit (legyen az 3 vagy 23 éves). Természetesen ez utóbbi az, amelyet, talán egyetérthetünk, teljesen el lehet ítélni (sőt).

Nagy vita a verni vagy nem verni kérdéskör. Mert verés-e, ha elcsattan egy-egy pofon vagy kézre-, netán fenékrecsapás? Tényleg visszafordíthatatlanul megalázod-e a gyereket egyetlen pofonnal, és hol a határ elborult verés és figyelmeztető rácsapás között?

Alkoholista apától egy alkoholista férj karjaiba menekült a mai történetünk írója, akit sokat bántalmaztak, de nem nagyon tudott mást tenni, mint tűrni, és mostanra teljesen kilátástalan helyzetbe került.

Van-e jó emlékem az apámmal kapcsolatban? Csak egyetlenegy de már az is homályos. Tél volt és anyu felöltöztetett minket, hogy elmegyünk autózni egyet. Gyönyörű fehér volt a táj a frissen esett hótól. És ennyi a jó emlék, semmi több. Soha nem volt egy olyan apám, akire felnézhettem volna, vagy aki szeretett volna minket.

"Egyik este nyíltan ajánlatot tett nekem, a kezemet fogdosta. Próbáltam lerázni, de nem hagyta magát, csak nyomta a szövegét” - a negyvenes tinédzsert nem érdekli, ha le akarják koptatni, minek is zavartatná magát, hiszen otthon várja egy fix barátnő, akit még verni is lehet. Levélírónkra rácuppant egy hidrogénszőke fej, és alig várja, hogy belerúgjon.