A sárospataki várral szemben, a hangulatos görög katolikus közösségi házban mindig nagy a jövés-menés: Telenkó Miklósék hol kertet rendeznek, hol építkeznek, táboroztatnak, vagy ételt osztanak, találkozókat, összejöveteleket szerveznek, és mindeközben a lakásuk ajtaja is nyitva áll az őszinte beszélgetésre, lelki vigaszra vágyók előtt. Tizenegy éves Tódor fiuk is igazi vendéglátó, szívesen kínál minden földi jóval, mit a kert megterem. Mennyi nyomorúságot és örömet hallott már ez a felettünk megbúvó, árnyékot adó hársfa! Hányszor hangozhatott el itt a sorsfordító történet: a fiatal, energikus pap meggyszedés közben egy rossz mozdulatot tett, a létra egyik lába vakondtúrásba fúródott, megbillent, és Miklós tehetetlenül zuhant a földre. Azóta négy végtagja béna, csak a fejét és a bal kezét tudja valamelyest mozdítani. Bő húsz éve történt a tragédia, alig fél esztendővel azután, hogy Miklós és Irén kimondták Isten és ember előtt: „Fogadom, hogy el nem hagylak mindhalálig, sem magamtól el nem bocsátlak.” És azóta is így gondolják – talpig nehéz hűségben.