A büntetés örök téma. Beszélünk róla, néha vitatkozunk, de sosem tartunk ott, hogy már nincs miről beszélni.

Te melyik oldalon állsz? Azt gondolod, hogy a büntetés szükséges ahhoz, hogy a mindennapok jól működjenek? Vagy elhiszed, hogy büntetés nélkül is lehet gyereket nevelni, sőt a büntetés ahelyett, hogy csökkentené az elkerülni vágyott viselkedést, inkább megerősíti annak létjogosultságát. Hogy is van ez?

Társadalmunk ide-oda hintázik a tekintélyelvű és a megengedő gyermeknevelés között. Az alábbi cikk azt foglalja össze, miért nem járul hozzá egyik irány sem ahhoz, hogy a gyermek érzelmileg egészségesen fejlődjön.

Hányszor fordult már elő, hogy nyomatékosan megkértük a gyereket, rakjon rendet a szobájában, majd amikor ez nem történt meg, kiabálva, csapkodva elpakoltunk helyette mi magunk? Vagy éppen teljes lelki nyugalommal, mondván, a gyerek fáradt, kimerült, ennyit igazán megtehetünk. De mit tanul ebből a gyerek? Hogyan fogja megérteni, hol a határ, miért kell vállalnia felelősséget és miért nem jó neki, ha anya elpakol helyette? Erről szól Dr. Henry Cloud és Dr. John Towsend könyve, a Gyerekhatárok.

Manapság a legapróbb általunk, szülők által elkövetett hibát, gyengeséget is hajlamosak vagyunk felnagyítani attól való félelmünkben, hogy ha nem csinálunk mindent tökéletesen, a gyerekeinket trauma éri, felnőve pedig a mi hibáinkat, rossz példáinkat ismétlő, boldogtalan emberek lesznek. Talán nem is gondolnánk, milyen hatalmas fordulatot vett a gyerekek helye a társadalomban az elmúlt évszázadok során. Cikkünkben áttekintjük, hogyan jutottunk az “átmeneti lényként” kezelt, embernek alig-alig tartott gyerekektől a család középpontjának tekintett kicsinyekig az egymást követő szemléletváltozásokon keresztül.

Amikor először fogjuk kézbe újszülött kisbabánkat, elképzelni sem tudjuk, hogy egyszer akár egy kicsit is emeltebb hangon rászóljunk, netán rákiabáljunk. És azt sem feltétlenül kalkuláljuk bele a dologba, hogy bizony előbb-utóbb nála is eljön az a bizonyos dackorszak, ami gyerekünk nevelésének első igazi mérföldköve. Itt sokminden eldőlhet, kialakulhat, és hosszú távon az anya / apa és gyerek közötti viszonynak is meghatározó lépcsője lehet, hogyan kezeljük a konfliktusokat, az “akarom-nem akarom-de igen-de nem”-típusú, végtelennek tűnő, sokszor feleslegesen futott köröket.

Sokféle kimondatlan elvárást hordozunk magunkban azzal kapcsolatban, hogyan kell viselkedni, ha jó szülők/gyerekek szeretnénk lenni. A legtöbben meglepődnének, ha beleshetnének a pszichoterápiás rendelők falai közé, mi mindentől tartja vissza az embereket a lelkiismeret-furdalástól való félelem. Hogyan ne keltsünk bűntudatot? Hogyan küzdjük le a sajátunkat? A pszichológus a héten arról ír, hogy a szülő-gyerek viszony akkor lehet kerek, ha kölcsönösen elfogadjuk, hogy egyik fél sem hibátlan.

Ebpiszok DNS-adatbankot hoznak létre Prágában, hogy meg tudják büntetni a kutyáik ürülékét rendre hátrahagyó gazdikat.

Tavaly negyven, idén július elején pedig már húsz áldozatot követelt a Duna. Sajnos a legtöbb esetben úszni nem tudók fulladnak bele a folyóba, ugyanakkor nem ritkán fordult elő az is, hogy rossz helyen gázoltak a vízbe a fürödni vágyók. A Családháló annak járt utána, hol nem szabad fürdeni, és miért?

Meg akarok felelni a szüleimnek. Mindenbe beleszólnak, soha nem elégedettek velem. Miért halljuk ezt nagyon gyakran felnőtt emberektől, akik maguk is szülők?