Tóth Ildikóval egy kávézóban találkozunk. Talán kicsit ódivatúnak tűnök, ha bevallom, nem szoktam senkit az első pillanatban letegezni, a telefonban is magázódtunk. Mégis, amikor belép az ajtón, és fiatalos, kíváncsi mosollyal körülkémlel, belép vele a kinti napfény is, és akaratlanul is úgy intek neki, hogy közben „sziára” mozdul a szám.